Második történet

Miután elég elfoglalt szülők voltunk (párom a munkájával én a gyerekekkel és a háztartással), ahogy nagyon sok családban előfordul, kevesebb időt tudtunk eltölteni együtt mint család. Ezáltal valahogy szinte észrevétlenül alakult ki, hogy amíg én a konyhában szorgoskodtam, a fiúk is szépen oda gyűltek körém, itt folytak a “megbeszélések”, kivel mi történt, hogy telt a napja, stb… és szép lassan elkezdtek az után is érdeklődni, hogy mit és hogyan csinálok. Nekem pedig, attól függetlenül, hogy fiúkról van szó, nagyon tetszett a kíváncsiságuk, miért ne tanulhatnák meg ők is? Így, először csak a legnagyobbnak, elkezdtem egy-két egyszerűbb étel elkészítését megmutatni, tanítani. Persze a nagy kedvencükkel kezdtem a spagettivel, ettől még érdekesebbé vált számukra a dolog, hiszen bármikor meg tudják majd főzni maguknak.  Utána szép lassan jött a többi étel és a sütemények elkészítése is. Megjegyzem végig nagy kedvvel és élvezettel csinálták. A nagyobbik sütött vagy főzött a kicsik meg a keze alá dolgoztak, levették a polcról vagy a hűtőből a hozzávalókat, fakanállal kevertek, tojást ütöttek fel, mérleget használtak…. Később, amikor már elég nagy lett hozzá, megismételtem mindent a középsővel is. Ő a mai napig imád sütiket sütni, míg a nagyobbik már levonult a színről.

A történet érdekessége, hogy a legkisebb fiúnk többször fel szokott riadni éjszakánként hangosan zokogva. Nem tudtuk mi lehet  a baj, de egy idő után, bizony megijedtünk és utána érdeklődtünk. Pszichológushoz küldtek minket és kiderült, hogy túlkompenzálja magát. Amin viszont megütköztem az az volt, hogy a hölgy megkérdezte, hogy én hogyan töltöm velük otthon az időmet. Mondtam neki büszkén, hogy most éppen főzni tanulnak tőlem! Erre Ő rosszallóan megjegyezte, hogy egy fiúval (pontosabban mind a hárommal) inkább focizni kellene a kertben, hiszen fiúk és nem a konyhában fakanalt adni a kezükbe. Megmondom őszintén, hirtelen el is szégyelltem magam, hogy én milyen rossz anya vagyok és elhatároztam, hogy ezentúl más lesz! Legalábbis próbáltam…. Mert az én fiaimat egyáltalán nem érdekelte a foci. Más sportot már kicsi koruk óta űztek, így elég tanácstalan lettem. Mindenesetre leálltam a tanítgatásukkal….  de csak egy időre, mert ők voltak aztán azok, akiknek hiányozni kezdtek a már megszokott anyával együtt töltött idők.

Jóval később, bár még mindig bántott ez a megjegyzés de megtanultam, hogy nem minden fiú focizik és nem minden lány babázik. Nem lehet őket beskatulyázni és akár mit is csináltok közben a lényeg az együtt töltött időn van. Velük vagy és foglalkozol velük, ez a lényeg! De hogy jól jöjjünk ki a történetből és meglássuk az előnyét, fiú létükre kapnak valamit ami természetes lesz majd nekik és megkönnyítheti az életüket. Nem üres zsebbel mennek el itthonról. A csajok pedig buknak a főzni tudó pasikra, nem?