Fantasztikus érzés, amikor rájössz, hogy eddigi erőfeszítéseid, mint például, amikor tanítgatod a gyermekeid sütni-főzni, nem volt hiábavaló. A közelmúltban volt alkalmam ezt átélni és a mai napig mosolyogva, büszkén és boldogan gondolok vissza rá.
Szokásos hétvégi reggel volt, se túl korán, se túl későn. Olyan van még időnk reggelit készíteni reggel volt. Kicsit Pató Pál urasan, “ej ráérünk arra még” gondoltam és belesüppedtem a kanapé puha párnáiba. Pár percig lustálkodhattam talán, mire a gyerekek leviharzottak a lépcsőn: “anya mi lesz a reggeli?” Én pedig, hogy lophassak még magamnak egy-két percet, azt válaszoltam: “az lesz, amit csináltok.”
Szépen el is csendesedtek és el is tűntek, én meg nagyon örültem a plusz perceknek. Aztán egyszer csak megüti az orrom a sütemény semmivel sem összekeverhető édes, csábító illata…. Hűűű, ez meg mi lehet? Összeraktam a képet, miszerint a kérdésüket követte az én viccnek szánt válaszom, majd a hirtelen csend, és aztán jött a süti illat…. Egyértelmű lett, hát, hogy mi készül. Izgultam már nagyon és a legszívesebben kirohantam volna a konyhába leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, de nem tettem. Nyugalmat erőltettem magamra és maximális bizalmat szavaztam nekik, hogy igen képesek rá nélkülem is! Nehéz volt de megérte. Aztán felhangzott a már türelmetlenül várt “kész a reggeli” felhívás….. Hát igen….az íze is pont olyan isteni volt mint az illata és persze a dicséret se maradt el!
Az eredményt a képen láthatod. Ügyesek ugye?